Zsibót története

Évezredek emlékei

Az ember történetének korai korszakaiból számos emlék maradt fenn. A régészeti leletek tanúsága szerint a vidék az emberi letelepedésre igen alkalmas lehetett. A Zselic erdővel borított lankái itt a Dráva síkjába oldódnak, melyet ligetes erdők tarkítottak. Az Almás vadban, halban gazdag árteréből kiemelkedő szárazulatok, dombhátak ideális lehetőséget biztosítottak a megtelepedésre. A környék régészeti emlékeit vizsgálva elmondható, hogy az észak–déli tagolódású erdőzóna és Dráva-ártér között húzódó kelet-nyugati ligetes sáv, továbbá a Gyöngyös és az Almás Zselicből aláereszkedő gazdag vizes élőhelyei vonzották leginkább az ősi embert. A mai Szigetvár területén hatalmas, nádasokkal övezett tó terült el, melynek szigetei védett zúgok voltak. A középkorban Haltó és Medvész falvakban laktak halászai. Az újkőkorban, nagyjából 7-8000 évvel ezelőtt, már lakott a táj. Bár leginkább szórványleleteket ismerünk, a távolabbi környékén több régészeti adat is ismeretes a szakmai irodalomból (Gyűrűfű, Somogyviszló).
Több helyen zsugorított helyzetű csontvázakat találtak, a koponyákon okkeres festéknyomokkal. A tágabb környezetből ismert újkőkori vonaldíszes kerámia kultúrkörével hozhatók kapcsolatba a temetkezések. A hitelesítő ásatás hiányában pontosabb meghatározás és értékelés nem lehetséges. Ebben a korszakban az emberek kisebb, családi alapon összetartozó telepeken éltek, földbe mélyített, döngölt padozatú kunyhókban laktak. Gabonatermesztéssel és háziasított állatok tartásával foglalkoztak. A kőeszközök mellett fából és csontból készült használati tárgyakat, szerszámokat is használtak. Ismerték a szövést, gyapjúból szőtt egyszerű ruházatot is hordtak. Ekkortájt jelentek meg az agyagból készült tároló és egyéb háztartási cserépedények.
A rézkorban vidékünkön tovább éltek a korábbi kultúrák, melyek további bevándorlókkal gyarapodtak. Az állattartás nagyobb szerepet kapott. A réz nagy értéknek számított, megmunkálása és használata azonban csak lassan terjedt el. A korszakban tovább élnek a kő- és csonteszközök. A rézkorból jellegzetes edénymaradványok kerültek elő hálónehezékek kíséretével a zsibóti erődvárosból csiszolt kőeszközök társaságában.
A bronzkorban (kb. 4500 éve) lassan kialakulnak a hosszas egyhelyben lakás következtében az úgynevezett „tell - telepek”. Ezek a településdombok úgy formálódtak, hogy az újabb korok építményeit az előző idők alapjaira, maradványaira építették a terep kiegyengetése után. Az így létrejött telep többrétegű, ún. „tell” (arab szó, településdombot jelent), mely különböző rétegeiben különböző korokat őrzött meg a múltból.
A korszak jellemzője a demográfiai növekedés, mely nagy sírszámú temetőket hagy maga után. A kor embere jól ismerte a növénytermesztést (a gabonatermesztésen kívül fejlett kertkultúra jellemző) és az állattenyésztést, az állati erőt felhasználták, ismerték a tejtermékek készítését. A növekvő népességszám és a gazdasági fejlődés egyenes következményeképpen a társadalmi tagolódás is elmélyült. Jellemző a magas szintű fémművesség, és a kultúrákon átívelő távolsági kereskedelem.
Két féle településtípust különböztethetünk meg. A falusias, inkább tanyás mezőgazdasági telepet és a központi elhelyezkedésű törzsi vezetőréteg szállását képező erődített telepet, vagy várat.
A korai bronzkorból híres emlékünk a baranyai Zók község határában feltárt és a korszaknak nevet adó emlékhely, melynek területéről előkerült jellegzetes mészberakásos tálhoz hasonló edény töredékei is előkerültek a zsibóti várban.
Az erődvárost övező többlépcsős védműrendszer leginkább a későbbi bronzkorszak, urnamezős kultúrköréhez köthető. Tolna megyében is találunk hasonló kiterjedésű és szerkezetű erődvárost, mely e korszakhoz sorolható.
Egyes történészek szerint e népesség alkotta a vaskorban is az alaplakosságot, melyet már az írásos történelmi források is megemlítenek.
A Dunántúlon élő, trák-illír eredetű őslakóságot a klasszikus kor történetírói, pannonnak nevezik, később róluk kapta a nevét Pannónia, mint római provincia.
A pannonok létéről a római császárkor történetírói tudósítanak, így a Kr.e I. században, Strabon szerint Dél-Pannonia őslakóssága a pannon népesség. Két törzs nevét is megemlíti az andezites-t és a breuces-t. A vaskor elején érkező kelta hódítókat magukbaolvasztva az I. században ismét erőre kapnak, és kegyetlen harcokat vívnak a rómaiak ellen. Végül megalakul Pannonia provincia és a Dunántúl része lesz ennek a világtörténelmet író birodalomnak.

„Ti vagytok az oka, ti küldtetek nyájatok őrzésére nem kutyákat, nem pásztorokat, hanem – farkasokat.” Bato, a pannonok vezére

Őskori erődváros

A helybeliek által is ismert lelőhely nagy kiterjedésű. Jelenleg szántóföldi művelés alatt áll, de még így is érzékelhetőek a néhai monumentális védmű terepalakulatai. Bizonyára több korszak emlékeit őrzi, tehát többrétegű. A műholdfelvételek alapján három részre tagolják a széles árkok, az így meghatározható területe mintegy 5,5 hektár. A belső rész az észak felé előreugró meredek dombgerinc végében áll kb. 50 m átmérőjű. Ez lehetett a vezéri szállás. Ezt választja le az első árok a hatalmas külső várostól, melyet két részre tagol egy második árok. Ezen kívül egy ritkábban lakott terület (talán gazdálkodási) övezet következett, melyet újabb árok választott el a külvilágtól. Az árkok kb.10-15m átmérőjűek, sáncok nyomai nem érzékelhetők, lehet, hogy ha voltak is, beszántották. Leginkább azonban cölöperődítéssel számolhatunk a korszakban. Az árkok korabeli megjelenése a védelemben, a korban elterjedő harciszekeres harcászat ellensúlyozása miatt következik be. A belső mag területe talán jobban is meg lehetett erődítve, ezt azonban további vizsgálatok kell, hogy felderítsék.
A település épületei jellegzetes döngölt padozatú házak voltak, ezeket a korabeli járószint alá mélyítették, majd alacsony vesszőfonatos fallal vették körül, amelyet agyaggal betapasztottak. Erre került a faácsolatú nyeregtető-szerkezet, melyet náddal fedtek be.
Az állatokat részben karámokban tarthatták, s a külső város területén a kézművesek műhelyei és a konyhakertek helyezkedtek el.